Ebben a történetben az angyalok huszonöt évvel ezelőtt leigázták, elfoglalták a Földet. Ezek a rendkívül erős, szárnyas lények uralkodnak a világon. Az embereket szolgaságba taszították, lenézik őket, csak eszközöknek, cselédeknek, vagy épp játékszernek tekintik. A nagyobb királyságok és hozzátartozó falvak csak azért maradhattak fent, hogy megtermeljék az ételt, italt, fegyvert a városokban lakó angyaloknak. Történetünk központja Hillos, egy ilyen királyság. Egy évben egyszer a gabonatermés, zöldségek, gyümölcsös, jószágállomány, bor és a kovácsolt vas hatvan százalékát át kell adniuk az angyaloknak. Hillos királyának, Edmundnak ez nem nagyon tetszik, de nincs más választása, minden évben eljönnek a termés javáért, nekik meg oda kell adni, mert ha nem, fejét veszik. Királyunknak két utódja van, a forrófejű trónörökös, Lawrence, és a szépséges Mabell. Felesége meghalt huszonegy éve lánya születésekor. Mindkét gyermekét arra nevelte, hogy hódoljanak be az angyaloknak, azok látszólag meg is tették, de csak ők tudják, mit éreznek a szívük mélyén.
Mabell már ebbe a szolgavilágba született, szívből gyűlöli az angyalokat, bár még sosem találkozott eggyel sem. Az angyalok nem ereszkedtek le a pórnép közé, háromhavonta emberi talpnyalókat küldtek, hogy ellenőrizzék Hillost.
Mabell épp a szobájában verseskötetet olvasott, mikor szolgálója Mary üzenetet hozott, hogy apja fél óra múlva várja a tanácsteremben. Hagyni akart a lánynak időt, hogy illően felöltözzön, de ő sosem foglalkozott ilyen apróságokkal, úgy ahogy volt, lila, A-vonalú, egyszerű otthoni viseletben indult a tanácsterem felé. Bármiért is hívatták, nem volt hajlandó óriási abroncsos, fodros-bodros selyembe öltözni. A lány leszaladt a toronyszoba csigalépcsőjén, barna hosszú haja szinte lebegett utána, olyan sebességgel trappolt lefelé. A sötét kőfalon fáklyák világítottak, így nem tévesztette el az apró fokokat. Bár kora délután volt, az ablaktalan lépcsősornál sötét lett volna, ha nem világítanak a narancs fénnyel táncoló lángocskák. Mabell azért rohant, hogy megjelenése előtt ki tudja hallgatni az apját, mert tudta, bármit is akar közölni, csak a szépített verziót adja elő neki.
Puha léptekkel, lábujjhegyen keresztülosont a hatalmas étkezőn, aztán jobbra fordult a tanácsterem felé. Az óriási faajtó természetesen zárva volt, de kicsit lenyomta a rézfogót és megnyitotta, de óvatosan, hogy meg ne nyikorduljon, mert ez az ezeréves ócskaság hajlamos volt akkorákat visítani, hogy még a toronyba is hallani lehetett. Mabell torkában dobogott a szíve, félt, hogy rajta kapják, de hajtotta a kíváncsiság.
- Igaz, ami Gabriel arkangyal levelében áll, Lawrence? - hallotta meg Mabell apja dühös hangját az ajtó mögül.
- Ugyan már, apám! - háborgott egyből a trónörökös. - Csak nem gondolod, hogy bajt hozok a fejünkre? Nem vagyok bolond, nem fordulnék az angyalok ellen, hogy kockáztassam az életem és a jövőnket!
- Mégis az áll a Buster által hozott levélben, hogy zavargások, lázadások vannak a környéken, amihez neked is közöd van! Hogy merült fel a neved, ha ez nem igaz? - őrjöngött a király.
- Nem tudom, apám! - szólt Lawrence elkeseredve. - Talán valaki szándékosan akar gyanúba keverni, hisz húsz éve jól szolgáljuk az angyalokat, és ezért békén hagynak minket. Biztos vagyok benne, hogy rosszindulatból és irigységből indult ez az aljas rágalom!
- Nagyon ajánlom neked, hogy így legyen, mert akár a fiam vagy, akár nem, a fejedet vetetem, ha miattad az angyalok haragja ránk irányul. - fenyegetőzött a király komoran. - Talán kedvező lesz, hogy ideküldik Cesarielt, hogy utána járjon a dolognak. Bár nem örülök neki, hogy egy angyal jön a kastélyba, nem árt, ha szívélyesen fogadjuk, ez még jól is jöhet nekünk!
- Angyal jön a kastélyba? - vágta ki az ajtót meglepetten Mabell, s elárulva magát. - Ez igaz?
- Mabell! Hányszor mondtam már neked, hogy a hallgatózás bűn? - kérdezte az ősz, öregedő király feddőn, de szemében szeretet ragyogott. Bármit tett eleven, makrancos lánya, valahogy sosem tudott rá haragudni. A lány szakasztott anyja volt, talán ezért áll mindig közel a szívéhez.
Mabell szemlesütve, alázatot tanúsítva suhant trónon ülő apja elé. Meghajolt, de kék szeméből sütött a dac. A trón mellett karosszékben ülő testvérére ügyet sem vetett, apjától akarta hallani ezt a képtelenséget.
- Elnézést, atyám. Bocsátsd meg balgaságom. De igaz, amit hallottam? Lawrence elárulta az angyalokat? És egy közülük ide merészkedik? - kérdezte sietve Mabell, és ha már térdelt, leült apja lába elé a három fokos lépcső közepére.
- Nem árultam el senkit, nem kémkedek, és nem okoznám népünk vesztét, csélcsap kisasszony! - förmedt a lányra a fotelben ülő, aranyozott mintás, zöld ruhás bátyja. Zöld szeme haragos volt, barna haja jóval lenőtt a válláról, arcát és állát sűrű szakáll fedte. Pont úgy nézett ki, mint az apja egy fiatalabb kiadásbab.
- Elég legyen, gyermekeim! Ti csak acsarkodni tudtok! - intette le őket Edmund király. - Hallottad a fivéred szavát, Mabell, azt állítja, ártatlan, de majd a küldött kideríti.
- Az angyal? Idejön egy angyal? - ismételte megint hitetlenkedve a lány.
- Így van. - erősítette meg a király. - Gabriel ideküldi Cesarielt, hogy fény derüljön az igazságra. És most jön az, miért hívattalak téged, kislányom! Azt szeretném, ha alázatot és elfogadást mutatnál az isteni lény felé. Ne legyen panasza ránk, tégy mindenben a kedvére, ha kell, bűvöld el, csak ne mutasd ki az ellenszenved, mert ezen a látogatáson múlik a népünk jövője. Ha panasz lesz ránk, csak rosszra számíthatunk!
Mabell megharapta alsó ajkát, hogy visszatartsa kitörni készülő berzenkedését. Ő aztán nem fog csaholó kutya módjára körbe ugrálni egy olyan lényt, aki megfosztotta a szabadságuktól az embereket! Nem érdemel magasztalást az, aki erőszakkal szolgasorsba taszította a gyengébb népet!
- Persze, apám, számíthatsz rám. - hazudta a lány gyorsan, nehogy apja megneszelje harcias gondolatait.
- Ne higgyen neki, apám, a szeme sem áll jól! - legyintett a lányt méregetve Lawrence.
- Mondja ezt az, aki tanuk nélkül állítja, hogy nem fordult az angyalok ellen! - vágott vissza jéghideg tekintettel Mabell. - Miért érne többet a te szavad, mint az enyém?
Edmund király büszkén nézett éles eszű, jól érvelő lányára, de kimutatni nem akarta érzésit.
- Befejezzétek, ezt a torzsalkodást, de rögvest! - csitította az acsarkodókat a király. - Nem tudjuk mikor érkezik Cesariel, úgyhogy mostantól elvárom tőletek a normális, alázatos viselkedést! Azt kell látnia, hogy szerető család vagyunk, akik békében és nyugodtan élnek.
- Igen, apám. - bólintott rá Lawrence. - De nem hiszem, hogy édes húgom képes ilyen viselkedésre...
- Édes húgod mindjárt kikaparja a szemed! - förmedt rá utálkozva Mabell, és mint egy felbőszült kiscica fújt, és kezével testvére felé kapott, mint aki tényleg karmolni készül.
- Elég legyen! Mabell, lehetetlen viselkedésed miatt ma nem kapsz vacsorát! Zárkózz a szobádba, és imádkozz urunkhoz, hogy védjen meg minket! Őrt állítok a szobád elé, és a pince egyik cellájában alszol, ha szökni próbálsz!
Apja szavai hallatán Lawrence kárörvendve nézett húgára.
- Igenis, apám! - bólintott a lány. Felállt, majd pukedlizett. - Engedélyével visszavonulnék lefürödni és bűnbánóan elvonulnék átgondolni buta viselkedésem. Sajnálom, ha csalódást okoztam apámnak és királyomnak, többet nem fordul elő.
- Menj, leányom! Reggeliig ne is lássalak! - bólintott lánya felé Edmund, s szája sarkában elfojtott egy halvány mosolyt. Ha annyi aranya lenne, ahányszor szépséges lánya megszegte ígéretét, már megvehette volna földjeiket az angyaloktól.
Mabell az ebédlőben szólt a nagy tölgyfa asztalt sikáló Marynek, hogy hordja meg vízzel a fürdődézsáját, és meghagyta a vézna szőke lánynak, hogy Ethelnek, a szakácsnőnek is szóljon, két főre terítse a vacsorát, mert ő szobafogságban lesz.
Míg Mary és az inas fiú, Edgar meghordták neki a vizet, folytatta az olvasást. Ő aztán nem fog imádkozni és alázatosan átgondolni viselkedését! Tudta, hogy éhen sem fog maradni, mert minden szobafogsága alkalmával az az őr állt a szobájánál, aki kislánykorában lovagolni, és íjjal lőni tanította. Lothar lányaként szerette az önfejű hercegnőt és őrködése kezdetekor felhozott egy tárca hideg élelmet a lánynak, amit Ethel bőséggel megpakolt. Ez volt az előnye, hogy Mabell mindenki szívébe belopta magát.
A hosszúra sikeredett szappanos fürdő és hajmosás után a lány visszavette lila ruháját. Kevés ruhája volt, a ruházkodásra költöttek a legkevesebbet, hisz nem telt nekik felesleges cicomákra. Mary egy óráig állt a királylány mögött és addig fésülte a dús hajkoronát míg az megszáradt és barna selyemként ragyogott. Mabell hálásan köszönetet mondott, aztán elbocsátotta szolgáját, mondván, hogy fáradt, lepihen. Így is érezte, de nem jött álom a szemére. Nem talált nyugalmat, félve gondolt az érkező angyalra, és arra, mi lesz, ha fivére tényleg azon lázadók közé tartozik, akik szembe akarnak szállni az angyalokkal. Egyik lehetőségnek sem tudott örülni. Gyűlölte, megvetette az angyalokat, de az sem volt jobb kilátás, ha balga bátyja miatt elpusztítsák várudvarukat és szegény népüket.
Jó egy órát hánykolódott az ágyban álmatlanul, majd dühösen felült és kisétált szobája erkélyére. Friss levegőre vágyott, hátha az kitisztítja a fejét.
Lágy szellő lengedezett odakint. A sötétben csak a hold és a csillagok ragyogtak. Az udvarban már csend honolt és sehonnan se szűrődött ki fény. Halvány köd lengte körül a várat, így Mabell nem látott el a távoli falu felé. Elmerengve, tehetetlenül, dühösen gondolt a jövőre. Mit hoz rájuk egy angyal érkezése? Egyáltalán milyen lehet egy szárnyas, fenséges lény? Vajon tényleg olyan rémesek és halálosak, mint ahogy beszélik? Képesek egyetlen pillantással ölni? És vajon igaz lehet, hogy szebbek, mint ezer föld rózsa? Mert gyerek kora óta hallja, hogy gyönyörűek, de kegyetlenek.
Hogy tudna már alázatosan viselkedni egy magát felsőbb rendűnek valló, gonosz lénnyel szemben, aki megfosztotta földjeiktől és termésük legjavától? Apja lehetetlent kér, ő erre képtelen lenne.
Mabell úgy elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette a közelgő szárnysuhogást. Majdnem szívrohamot kapott, mikor egy sötétszürke, ezüstfényű, szárnyas férfi leszállt a kőkorát végére. Hatalmas szárnyait háta mögött kitárva, áhítattal nézett a lányra. Kétségkívül egy angyal volt. A férfi emberi fehér inget és sötét nadrágot viselt. Mabell választ kapott előbbi gondolataira, a lény szó szerint lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Barna haja rövid volt, csodás arca meztelen és szebb, mint bármilyen ember alkotta szobor. A lánynak szokatlan volt a rövid haj és szőrtelen arc, hisz a királyságban minden férfi hosszú hajat és különböző méretű szakállt hordott, így képviselve férfiasságukat, de az angyal így volt tökéletes, még Mabell szemének is, aki megvetette e pompás, de gyűlölt isteni lényt. A lány levegő után kapkodott, de nem tudott megszólalni. A gyilkos pillantás igaz lehet, legalábbis annyi biztos, hogy perzselő barna, ragyogó szemmel figyelte a beröppent idegen Mabellt.
- Ki maga? És mit akar? - kérdezte a lány, amikor megtalálta hangját, és kicsit hátrált, hogy fel tudjon nézni a jövevényre.
- Csak egy angyal, aki hódol szépséged előtt. - közölte lágy, kellemes hangon az angyal és szavait bizonyítva térdre ereszkedett és meghajolt a lány előtt.
Merész mutatvány volt ez a harminc centi széles kőkorlát tetején, de valószínűleg, akinek szárnya van nem fél a mélybe zuhanástól. Meghajláskor az angyal szárnya összehúzódott, mint a galambé.
- Hízelgése számomra hasztalan. - talált önmagára a lány. - Mit keres az erkélyemen?
- Ez itt Hillos vára? - kérdezte dallamos hangján a gyönyörű lény.
- Az... vagyis maga Cesariel. - állapította meg Mabell minden öröm nélkül. Valahogy nyugtalanította, hogy ez a szép lény napokig, hetekig, és talán hónapokig a közelében lesz.
- Akkor, ha tudod ki vagyok, már bizonyára vártatok.
- Én ugyan nem vártam! - csapta félre makacsul a fejét a lány. Nem mert az angyalra nézni, nehogy kiolvassa szeméből gyűlöletét. - De apám említette, hogy jönni fog.
Cesariel felnevetett, még sosem találkozott ilyen pimasz fehérnéppel. De tetszett neki, és nem csak a szépsége miatt, hanem azért is, mert a lányból sütött az életerő, a makacsság, a dac és megvetés felé. Üdítő volt számára olyannal találkozni, aki nem a talpa nyomát nyalogatja alázatosan.
Közben Mabell ismét levegő után kapkodott, mert a szárnyas férfi nevetése letaglózta, sőt inkább melegséget, remegést hozott rá, amit még sosem érzett. Nem is tudta hirtelen, hogy ez jó vagy rossz érzés, inkább a kettő keveréke.
- Okos, nyílt, szókimondó és gyönyörű. - sorolta Cesariel, inkább csak magának, aztán leröppent a korlátról a lány elé. Az automatikusan hátrált egy lépést, amit nagyon sajnált. Csábította a nőből áradó jázminillat. - Előnyben vagy velem szemben, szépség, ugyanis tudod a nevemet, de sajnálatos módon én nem a tiédet.
A lány megint hátrált egy lépést, nem akart közel kerülni az angyalhoz, de nem tudta levenni szemét ezüstösen csillogó szárnyáról. Csak arra tudott gondolni, hogy szívesen megérintené a tollakat, hogy kitapintsa, tényleg olyan selymesek-e, mint amilyennek látszanak. Szándékosan nem nézett a férfi pompás arcába, mert attól félt megint elfelejt levegőt venni.
- Mabell vagyok, Edmund király lánya. - közölte végül a lány, mert mégsem akart teljesen udvariatlan lenni.
- Örvendek, hercegnő. - Cesariel újabb mosolya gyilkos hatással volt a lány szívére, ki akart ugrani mellkasából. - Most már tudom, hogy itt tartózkodásom üdítő lesz és kicsit sem unalmas.
Mabell haragosan összehúzott szemmel nézett az önelégült lényre.
- Ne gondolja, hogy udvari bolondként parádézni fogok maga körül és szórakoztatom!
- Épp elég a társaságod és a látványod, drága hercegnőm. Egyébként miért nem alszol már egy ilyen késői órán?
Mabell megint hátrált egy lépést, mert az angyalból áradó férfias erő és melegség nyugtalanította. Biztos volt benne, hogy valamilyen varázserővel bír, amivel úgy vonzza a fehérnépet, mint a fáklya fénye a lepkéket. Nem vette számításba, hogy a hátrálástól lába köré tekeredik a lila, több rétegű ruha és megbotlik. Hátra esett volna, ha Cesariel villámgyors reflexszel el nem kapja a derekát.
Mabell az angyal karjába került, s legnagyobb döbbenetére nem undort, hanem valami furcsa bizsergést érzett az egész testében, agya elködösödött, nem tudta hol van és mit akart mondani. Megint nem mert a tüzes, barna szempárba nézni, a félig kitárt gyönyörű szárnyakat figyelte. Erős koncentráció után eszébe jutott miről folyt a csevej, és kényszerítette magát, hogy kinyögje szavait.
- Nem tudtam aludni, mert felkavart az ön érkezésének híre.
- Gyakran okozok a nőknek álmatlan éjszakákat, de ez az első eset, hogy olyannak, akivel még nem is találkoztam. - válaszolta vidáman Cesariel, és megérintette a lány bájos arcát.
Mabellben csak most tudatosult, hogy a férfi keze még mindig a csípőjén nyugszik, mert még ha szárnyas is, de nagyon is férfi...
- Gondolom, ez az arrogancia fajuk jellegzetessége. - villant az angyalra Mabell hideg kék szeme. Végre észbe kapott és kicsúszott Cesariel karjából. Egészen a falhoz hátrált karnyújtásnyira az ajtótól. - Nekem... most ideje nyugovóra térni. Amúgy sem illendő kettesben maradnom egy férfival, még akkor sem, ha az egy hitvány szárnyas!
- Ejha! - nevetett megint az angyal. Roppantul szórakoztatta ez a gyilkos tekintetű emberlány. - Éles a nyelved, és jeges a pillantásod, hercegnőm, de ne gondold, hogy meg tudsz sérteni. Szívesen ágyadba kísérnélek, de valószínűleg a ti fekhelyetek nem az én szárnyaimhoz lettek méretezve.
Mabell arcába szökött a vér, ahogy elképzelte, mit művelne vele ez az ellenállhatatlanul férfias alak a szaténlepedőn... bár a baldachin tényleg megnehezítené Cesariel dolgát az ágyban.
- Reggel jelzem apámnak, hogy alakíttasson át egy szobát... méltóságodnak. - válaszolta a lány kimérten.
- Lekötelezel, hölgyem. De nem kell a formaság, engedélyezem, hogy nevemen szólíts!
- Köszönöm, de nem vagyunk olyan bizalmas viszonyban.
- Még nem, de leszünk! - vigyorgott önelégülten az angyal.
Mabell hátán végigfutott a hideg, mert elég baljós volt ez a jóslat. Gyorsan megfogta a kilincset, nagyon sürgősen meg akart szabadulni az isteni lénytől.
- Meddig marad nálunk? - kérdezte még távozás előtt a lány.
- Ameddig szükséges... és ameddig kedvem tartja. Jó éjt, szépséges hercegnőm! Alig várom, hogy holnap velem töltsd a napot!
Azt lesheted, te átkozott! - gondolta magában Mabell.
- Jó éjt! - még csak azért sem mondta ki az angyal keresztnevét. - Mit fog csinálni reggelig?
- Feltérképezem a környéket, körbe repülöm a vidéket, de reggel találkozunk, megígérem! Nyugodalmas jó éjszakát, drága Mabell!
Az angyal meghajolt, és ugyanolyan hirtelen távozott, ahogy jött.
Mabell bebotorkált a szobájába, és szinte bezuhant ágyába. Rettentően felkavarta ez a találkozás. Másfajta nyugtalanság lett rajta úrrá, mint fél órával ezelőtt, és még álmába is elkísérté az izzó barna szempár és az ezüst fényű hatalmas, fekete szárnyak.
Másnap reggel Mabell, nyugtalan álma ellenére már pitymallatkor felkelt. Rögtön csengetett Marynek, és ezúttal nagy gonddal öltözött. Buzgó tetszési vágyát próbálta azzal magyarázni, hogy nem akar szégyent hozni apjára, de még magának sem akarta bevallani, hogy bizony a vendég megjelenése is ott motoszkált a fejébe. Szekrénye szerény tartalmának átvizsgálása után egy halványkék, nagy abroncsos, puffos ujjú, mellrészén gyönggyel hímzett ruha mellett döntött. Nem volt divatos, de jól illett a szeméhez. Hagyta, hogy Mary bonyolult fonatba rendezze haját, aztán kopogós cipőbe bújt, és terebélyes szoknyáját felmarkolva leszaladt a lépcsőn.
A bőségesen megterített ebédlőasztalnál csak Lawrence-et találta, fivére bordó felöltőben lakomázott a sült csirkéből és sertéssültből, gyümölcsökből.
- Jó reggelt! Apánk még nem jött le? - kérdezte a lány, és gyorsan egy fürt szőlőt, főtt tojást, és frissen sült kis cipót vett a tányérjára, azzal ült le testvére mellé.
- Már egész korán, napfelkeltekor betoppant a szárnyas, apánk pedig öt emberével elment vele, hogy megmutassa a parasztok birtokát és a falut.
Mabell nem látta szükségesnek, hogy bejelentse, az angyal már tegnap este landolt a teraszán.
És ha már kettesben voltak előhozakodott azzal, ami nagyon aggasztotta.
- Bátyám, most, hogy nincs fültanú, valld be, közöd van a lázadókhoz? Megértem, ha igen, és nem árulnálak el, csak tudnom kell. Tudd, hogy támogatlak és számíthatsz rám mindenben.
Persze normál keretek között. - gondolta a lány szája szélét harapdálva.
- Köszönöm bizalmad, édes húgom. De ki kell ábrándítsalak, nem fordulnék olyanok ellen, akik százszor erősebbek, mint mi. Igaz, tudom, ki a lázadók vezére, és részt vettem egy gyűlésükön, de azoknak az őrült embereknek olyan balga terveik vannak, hogy bizton állíthatom, a vesztükbe rohannak. Nem óhajtok részt venni egy öngyilkos merényletben. - felelte Lawrence és megtörölte a száját. - Bár igaz, hogy a mostani helyzetünk nem tetszik, de legalább élünk. Egyedül a szegény, éhező parasztokat sajnálom, akik napról napra dolgoznak, mégis majd éjhalált halnak. Bevallom, gondoltam rá, hogy a tavalyi tönkrement termést belecsempésztetem az ideibe, de csak azért, hogy több maradjon a szegényeknek.
- Ez a helyzet engem is aggaszt. - ismerte el Mabell. - Engem is a nép sorsa nyugtalanít. Már arra is gondoltam, hogy talán, ha Cesariel elé tárjuk szerencsétlen helyzetünk, megkönyörül rajtunk, és megengedi, hogy kevesebbet juttassunk nekik.
- Ó, teremtőnk! Ki vagy te és hová lett az angyalgyűlölő húgom? - csodálkozott Lawrence. - Te, aki, ha tehetnéd, magad indulnál csatába a leigázóink ellen, te beszélsz az irgalmukról? Mi történt veled, Mabell drága?
Találkoztam eggyel a teraszon és nem tűnt gonosznak. - gondolta fancsalodva a lány.
- Az ember mindig hisz és remél, nem igaz? Nem is maradt másunk. - felelte a lány kényszeredetten.
A reggeli további részén nem beszéltek, mindketten elmerültek saját gondolataikban.
Evés után Mabell megparancsolta a szolgáknak, hogy a földszinti nagy szobát alakítsák át a szárnyas vendégnek. Két ágyat tolatott össze, leszereltette az ágyak mennyezeteit, de még a két nagy ágy ellenére is maradt mozgástér a különleges vendégnek. Ágyneműt cseréltek, portalanítottak, padlót viaszoltak. Mabell valahogy megnyugtatónak találta, hogy a lehető legtávolabb szállásolta el magától az angyalt, bár ez elég bolondság volt, hisz a férfi szárnyaival könnyen feljutott volna, ha akar a toronyszobába...
A lány a kertben, a rózsalugas alatt egy fehér kovácsoltvas lócán olvasott, mikor megérkezett apja és Cesariel. A király rögtön lányához vezette a vendéget, és Lawrence is kijött a teraszról üdvözölni a nem kívánt személyt.
A ceremóniás bemutatkozás után a király a birtok ügyeire hivatkozva elvonult, de előtte még lánya lelkére kötötte, hogy vezesse körbe a kertben és az udvaron belül, ha a vendég úgy kívánja. Lawrence nem titkolt ellenségességgel méregette a jövevényt, s nem is bírta sokáig a társaságában, ő is eltűnt az orra alatt dünnyögve, hogy apjának segítségre lehet szüksége.
Mabell kellemetlenül feszengve nézett az angyalra. A férfin hasonló ruha volt, mint tegnap, csak most egy fekete, aranygombos mellény is volt rajta. Oldalról, ha rápillantott, felfedezte, hogy felső ruházata úgy van kialakítva, hogy kifért rajta a szárnya. Még mindig nem tudott napirendre térni afelett, hogy egy emberhez hasonló lénynek hatalmas szárny van a háta közepén. Vajon nehéz őket cipelni? Vagy olyan könnyű, mint egy tollpihe?
- Óhajt sétálni? - kérdezte a lány kényszerített udvariassággal.
- Arra a fűzfák mögött fentről láttam egy tavat. Megnézhetem közelebbről?
- Természetesen. - felelte a lány egyszerűen, de tartott tőle, hogy a fák lombján túl mindenki szeme elől rejtve lesznek. Viszont sosem félt szembenézni a kihívásokkal, mert annak érzett minden egyes percet az angyal társaságában. Letette könyvét a padra és felállt.
Elindultak hát a hajlott lombú fák felé a kikövezett úton. Cesariel a karját nyújtotta a lánynak, de az nem fogadta el, mert attól tartott túl közel kerülne szárnyaihoz, amit még mindig meg szeretett volna érinteni.
- Jól áll neked, ez a ruha, szépséges Mabell kisasszony! Kiemeli a szemed.
- Már mondtam, hogy nem kérek a hízelgéséből! - csattant fel a lány, és megszaporázta lépteit a tó felé, majdnem futni kezdett. Arra persze nem gondolt, milyen könnyedén röppen utána a férfi. Cesariel nevetve felemelkedett kicsit a földtől, és hátulról elkapta a lány derekát. Alig két métert vitte csak magával a lányt, amíg be nem értek a fűzfák lombja alá.
- Mit merészel? - háborgott a lány, de a férfi nem engedte el, csak szembe fordította magával. Úgy ölelte, mintha sosem akarná elengedni.
Mabellt hőhullámok kergették, egész teste felforrósodott. Úgy hatott rá a férfi közelsége, mint még eddig senkié.
- Azt, ami tegnap este óta jár a fejemben. Szépséged megigéz, megőrjít és bűnre csábít...
- Na de...
A lány nem tudott többet mondani, mert Cesariel tökéletes szája ajkára tapadt.
Mabell először meglepődve felhördült, de aztán úrrá lett rajta valamiféle eszelős vágy, s mohón viszonozta a csókot. Élete első csókja volt, tétovázva fogadta, majd viszonozta az ajkak finom érintését. Hamar ráérzett az ízére, nyögve simult az erős karokba, átölelte a férfi nyakát, majd puha hajába fúrta ujjait, miközben nyelvével és ajkával viszonozta az angyal forró csókját. Pillanatok, percek vagy fél óra telhetett el, azt Mabell nem tudta, csak azt, hogy egyre többet és többet akart.
Biztos volt benne, hogy az angyalnak van valami különleges képessége, ami így hat rá, mert ha ép eszénél lenne, nem omlana így a karjába!
Egy madár csivitelni kezdett a fejük fölött, s ettől Mabell visszatért a valóságba.
Eltolta magától a férfi forró mellkasát és elkapta a fejét. Haragosan nézett fel a nála egy fejjel magasabb
csodaszép lény szemébe.
Cesariel engedett a szorításból, de még mindig ölelve farkasszemet nézett vele.
- Ezt mégis, hogy tehetted? - kérdezte Mabell, nem csak a dühtől kipirulva. A történtek után nem tudta már magázni a csóktolvajt. - Akaratom ellenére ilyet tenni? Meg sem kérdezted akarok-e csókolózni! Mifelénk a férfiak előre bejelentik szándékukat!
- Úgy vélem szóval nem, de a szemeddel kértél. - mosolygott vidáman az angyal, és beszéd közben a lány arcát simogatta kézfejével. Esze ágában sem volt elengedni.
- Én? Micsoda arcátlanság! Soha nem jutna eszembe megcsókolni egy olyan személyt, aki leigázta a népem, és szolgasorsban tart minket! Gyűlöllek téged, és a fajtádat is!
- Amíg így gyűlölsz, mint két perce, semmi kifogásom ellene, szépségem!
Mabellt nagyon dühítette, hogy ez az öntelt, szárnyas madár-alak ilyen jól szórakozik rajta. Dühösen nézett szürkés szárnyaira, és legszívesebben nekiesett volna a bozótvágó ollóval.
- Barbár!
- Úgy látom, nagyon érdekelnek téged a szárnyam. Már tegnap is láttam, hogy kíváncsi vagy rá. Meg akarod érinteni?
Mabell teleszívta tüdejét levegővel, de aztán elfelejtette kifújni. Az ajánlat csábító volt. És mi rossz van abban, ha felderíti az ellenség gyenge pontját?
Cesariel szélesre tárta szárnyait, ingerelve a lány kíváncsiságát egyhelyben állva csapkodott párat.
- Tényleg szabad? - kérdezte bizonytalanul a lány.
- Neked igen.
Mabell kinyújtotta reszkető kezét és félve a férfi feje és válla között előre nyúlt, hogy megérintse a fényes tollakat. Még puhább, még selymesebb volt a tollak tapintása, mint gondolta. Mintha a legpuhább fekete selymet és folyékony ezüstöt érintett volna. Egyre bátrabban simogatta a bársonyos tollakat, de keze megtorpant mikor Cesariel halkan felnyögött.
- Fájdalmat okoztam? - kérdezte ijedten Mabell. Valahogy már nem volt frusztráló az angyal közelsége, sőt biztonságban érezte magát mellette.
- Nem, kedves. Csak a szárnyunk az egyik legérzékenyebb testrészünk... Nálunk a szárny simogatása már az előjáték kezdete...
- Miféle előjáték? - kérdezte a lány, mert még sosem hallotta ezt a szót.
- A testi szerelem kezdete, bevezetése...
Mabell felszisszent és úgy húzta el a kezét, minta parazsat markolt volna.
Cesariel azonban megfogta a lány apró, kíváncsi kezét és visszatette jobb válla felett a szárnyára.
A lány már nem merte simogatni, csak beletúrta ujjait.
- És miért nem fehér? Minden festményen fehér szárnyakat láttam, de a tiéd majdnem fekete... - kérdezte a lány, mert kíváncsisága határtalan volt.
- Odafent fehér volt, de mikor lejöttünk elfoglalni a Földet a gyarló emberektől kegyvesztettek lettünk. És minél többet csatároztunk, annál sötétebb lett.
- Akkor te sok embert öltél. - húzódott el a lány és irtózva megrázkódott.
- Ne gondold, csak, akit muszáj volt. Csak azokat pusztítottuk el, akik isteneknek képzelték magukat és uralkodni akartak a világon. Mit gondolsz, a ti királyságotok miért maradt fent? Azért, mert éltétek a saját életeteket, és nem folytatok bele a hatalmi harcokba.
Mabell furcsállva nézett az angyalra. Erre ő még nem is gondolt. De bármi okból is, és mindegy, hogy miért, akkor is nemzedékeket öltek le, csak azért, hogy megmutassák, náluk hatalmasabb lény nem létezik...
- És tényleg halhatatlanok vagytok, különleges képességekkel?
- Csak az arkangyalok képesek jövőbe látni, vagy természeti erőket irányítani. Bár erősek vagyunk és szinte legyőzhetetlenek, a halhatatlanságunkat is elveszítettük, mikor a Földre jöttünk. Lassabban öregszünk, mint ti halandók, de ez nem jelenti azt, hogy a kor, vagy bizonyos fegyverek nem tudnak végezni velünk.
Mabell lélegzetvisszafojtva szívta magába az információkat. Most jött csak rá, mennyire kapóra jöhet még nekik embereknek, hogy ez a csodaszép lény a figyelmével tünteti ki. Máris megtudta, hogy a szárnyuk kimondottan érzékeny, talán bele is halnának, ha karddal lenyesnék őket, nem halhatatlanok és nincs mindegyiknek emberfeletti képessége. Máris arra gondolt, hogy ha Lawrence bejuttatná a lázadók táborába, akkor sok hasznosat mondhatna a leigázójukról.
- Nem teszik a pillantásod, édes hölgyem, ki kell verni a fejedből a buta gondolatokat. - ráncolta a homlokát Cesariel és újabb csókkal támadta le a lányt.
Mabell már nem is tiltakozott, miért is tagadta volna meg magától, ami ennyire jó volt?
Szenvedélyesen simult a férfi karjába, és lázas mohósággal viszonozta a csókot. Az előzőhöz képest ez intenzívebb, erőteljesebb volt, még sem emiatt sikkantott fel a lány, hanem azért, mert ezúttal Cesariel a szárnyával is körül ölelte, hogy még szorosabban tudja tartani. A lány nyaka és karja bizsergett a finom tollak érintésétől. Mámorító volt minden egyes perc, és egyre többet akart, mint a ritkán ízlelt legfinomabb borból.
Csak nagy sokára hagyták abba a csókolózást, de ezúttal az angyal tért észhez előbb.
- Meg kéne mutatnod a tavat meg a kert többi részét. - engedte el a lányt Cesariel. - Ha apád megkérdi, mit fedeztem fel az udvarban, nem mondhatom, hogy téged!
A lány zavarba jött. Idegesen igazgatta kissé szétzilált hajfonatát. Nem mert az angyalra nézni, hátat fordított neki. Nem volt ez jól, hogy néhány csókkal így tudott hatni rá. Mélységesen szégyellte magát, hogy valamiféle ismeretlen erő a gyűlölt lény karjába taszította. Ez valami mágia lehet?
- Minden nőre így tudtok hatni? - kérdezte a lány, és csak miután kettőt arrébb lépett, akkor mert a férfira nézni. - Úgy értem... biztos van valami varázserőtök, amivel megbolondítjátok a nőket...
Cesariel őszintén, szívből nevetett. Egyszerűen imádni való volt a lány őszintesége, és harcias pillantása. Mintha tényleg elhinné, hogy akaratán kívül csókolózott.
- Nincs, drága hercegnőm. Biztosíthatlak róla, semmiféle különleges erő nem vonz hozzám, ha csak nem a szenvedély, ami fellobbant bennünk.
- Csacskaság! - tiltakozott Mabell, és kisétált a fa lombkoronája alól, a tó felé tartva, tudta, hogy az angyal követi. Még beszéd közben sem nézett hátra. - Továbbra is megvetlek, és gyűlöllek! Alig várom, hogy elhagyd a lakhelyünk!
- Gyűlölj, vagy szeress, nekem egyre megy! - váltott komoly hangra az angyal. - Abban nagyon is igazad van, hogy egy feladat miatt jöttem ide, és megkapnám a magamét, ha a feletteseim megtudnák, hogy egy fehérnép miatt elhanyagoltam a küldetésem. Nagyban megkönnyítenéd a dolgom, ha elmondanád, mibe keveredett a fivéred. Minél előbb megtudom, annál hamarabb távozom.
Fehérnép! Csak ez vagyok? - dühöngött magában a lány, de aztán észbe kapott, hisz így a legjobb.
Talán elmondhatná, hogy élnek, és hogy a fivére csak a szegény, dolgozó parasztok miatt forgat butaságokat a fejében.
- Bízhatok benned? - kérdezte Mabell hosszú hallgatás után.
Mivel elértek a tópartra, leereszkedett a közeli vaspadra. Tudta, hogy őrültség elmondani egy angyalnak, hogy élnek ők és az éhező falubeliek, de volt más választása? Mi egyebet tehetne? Ha meg sem próbálja, sosem derül ki.
- Az attól függ. - felelte Cesariel és tűnődve nézte az értelmes és szép tüneményt. - Ha a bátyád meg akar támadni minket, és azt kéred, ne adjam a hírt tovább az arkangyaloknak, akkor a válaszom: nem. Ha viszont más jellegű gondokkal küszködtök, talán segíthetek.
Mivel az angyalnak szárnyai mérete miatt kevés volt a hely a padon, így a lány mellé a fűbe ereszkedett le. Szárnyait kissé megemelte, úgy ült ott, mint egy prédára váró sasmadár.
A lány nagyot sóhajtott, majd mesélni kezdett. Elmondta, milyen sanyarú sorsuk van a falubelieknek, mert túl sok a termés hatvan százaléka, amit le kell adniuk. Kitért arra is, hogy Lawrence csak a rossz minőségű terméssel akart manipulálni, hogy több élelem jusson az embereknek, nem rossz ő, a légynek sem ártana. Cesariel csüngött a lány szavain, néha kérdezett, néha fejét csóválta, de lassan mindent megtudott a lány mindennapi életéről és az itteni nyomorgásról.
Mabell nem akarta sajnáltatni magukat, csak azt akarta, hogy ez a követ, vagy bármilyen rangú angyal tisztába legyen vele, milyen nehéz helyzetbe hozták az embereket.
Sokáig beszélgettek, már majdnem rájuk esteledett.
Épphogy visszaértek a várba vacsorázni.
Mabell meglepődve tapasztalta, hogy Cesariel apja és bátyja társaságában hivatalos hangon, magázva beszélt vele.
A vacsora meglepően kellemesen telt, a faluról és a termelésről folyt a csevej, és legnagyobb meglepetésükre az angyal sajnálta, hogy így élnek, de szabadkozott, hogy nem tud mit tenni, nem ezért küldték ide.
Már befejezték a vacsorát, és kiürült a boros kupa, amikor a lány távozni készült.
- A lányom a földszinti szobát átalakíttatta magának, Cesariel, az a legnagyobb és még az ágyat is megeszkábálták, hogy kényelmes legyen.
- Ez igazán kedves a kisasszonytól. - mosolygott a felálló lányra az angyal. Szeméből sütött, hogy érti, erre a lépésre a lányt előző esti megjegyzése sarkallta, miszerint nehezen férne az ágyában a szárnyaival.
A lány el is pirult, de hamar összeszedte magát.
- Semmiség, uram. Bármilyen vendég érkezik a várba, kötelességem gondoskodni a kényelméről.
- Mégis nagyon köszönöm.
A lány válasz nélkül hagyta, meghajolt és gyorsan elhagyta az ebédlőt.
Elege volt már mára ebből az idegesítő, de roppant vonzó alakból.
Másnap reggelinél tudta meg a zöld ruhába öltözött lány, hogy Cesariel egész nap távol lesz, a környéket deríti fel. Mabell biztos volt benne, hogy a lehetséges árulókat keresi. Jobb is, hogy nem akaszkodik mindig ránk. - gondolta, mégis a kertben a rózsabokrokat metszette, szépítette, hátha egyszer mégis megpillantja valahol az égen a repkedő isteni lényt. Délután meglátogatta a falubelieket, és saját maga által termesztett szamócát vitt a gyerekeknek. Talán hat óra táján lovagolt vissza a várudvarba.
Aznap este úgy döntött a szobájában vacsorázik. Nem akarta zavarni a férfiakat, ráadásul félt újra találkozni Cesariellel is. A tegnap történtek után nem tudta hogyan viselkedjen az angyallal.
Fejfájásra hivatkozva kimentette magát, de bőséges vacsorát hozatott magának Maryvel.
Evés után Mabell még kiült kicsit az erkélyén lévő lócára. Élvezte a csendet és a nyugalmat.
Már lassan lemenőben volt a nap, mikor Cesariel, mint egy kóbor madár a kőkorláton landolt. A sötét szárnyú angyal fekete ingben és nadrágban guggol a peremen, szárnyait teljes szélességben kitárva.
- Hiányoltam a vacsoránál szórakoztató társaságod. - jegyezte meg Cesariel.
- Igazán? - kérdezte dölyfösen a vörös hálóruhás lány. Mivel nem várt vendéget, már lefekvéshez öltözött. Hosszú, de vékony anyagú, sok szoknyaréteges egyszerű szabású hálóing volt rajta, de nem zavarta. - Nem akartam, hogy egy egyszerű fehérnép esetleg elvonja az urak figyelmét valami komoly témáról!
- Látom, rosszulesett, hogy a minap így neveztelek. - mosolygott az angyal és leült a korlát tetejére.
- Kissé. Tudod, egy nőnek nem így kell udvarolni!
- Azt akarod, hogy udvaroljak neked? - villant a lányra az arany fényű, barna szempár.
- Dehogyis! - ugrott fel a lány dühösen. - Továbbra is gyűlöllek, ez nem kérdéses! Epekedve várom távozásod napját...
- Nem valami mást vársz epekedve? - vigyorgott önelégülten az angyal. Imádta hergelni a lányt, mert gyönyörű volt, mikor haragtól szikrázott a szeme.
- Kikérem magamnak! - rázkódott meg undorodva a lány, de kissé elpirult, s ezzel elárulta magát. - Egyébként miért zavarod meg csendes magányom? Mondtam már, hogy errefelé nem szokás fiatal hölgyeknek kettesben maradni férfiakkal, még akkor sem, ha az úr angyal!
Cesariel felnevetett, a lány szájából sértésnek bizonyult az angyal szó.
- Semmi gond, hercegnőm, ugyanis te nem vagy igazi úrilány, én meg sosem adtam az illemre!
- Miért jöttél ide?
- Tegnap a te szemeddel pillanthattam a világba, ma viszont én szeretném megmutatni a világot az én szememmel. - közölte talányosan Cesariel.
- Hogyan?
- Gyere ide, és megmutatom!
A lány tudta, hogy pórul járhat, ha megbízik ebben a rafinált angyalban, de a kalandvágya hajtotta előre. Amikor Cesariel mellé lépett az felkapta, térdhajlatát és hátát szorosan tartva felröppent vele. Mabell felvisított volna, ha a meglepetéstől nem reked a tüdőjében a levegő. Ijedten kapaszkodott a férfi nyakába, rettenetes volt, hogy nem érezte a talajt a lába alatt. Szemét összeszorítva dugta fejét a széles mellkashoz, rettegett, hogy a férfi elejti, vagy szándékosan elengedi. A szárnyak halkan susogtak, és érezte, hogy repülnek, de nem mert felnézni. Borzasztó volt, hogy szó szerint a férfi kezében van az élete.
- Nyisd ki a szemed, hercegnőm. Nézd meg fentről a világotokat!
Mabell lassacskán megnyugodott és kezdte elhinni, hogy az angyal nem fogja sem elejteni, sem a mélybe vetni. Elővette minden bátorságát és kinyitotta a szemét. A feljövő hold fényében sebesen suhantak a parasztok házai felett. A lány álmélkodva gyönyörködött az alattuk jó pár méterrel elsuhanó jól ismert házakat. Minden apró volt odalent, mégis olyan ismerős. Amikor már a sárgálló búzamezők és a kiserdő mentén húzódó széles patak fölött repültek, boldogság járta át. Innen fentről csodásabb volt minden. Büszke volt rá, hogy ezen a csöpp, de gyönyörű helyen nőtt fel és élhet. Mert bármi is történik velük apró emberekkel, a környezetük, a fák, a víz, a föld sosem változik.
- Csodálatos! - lelkendezett a lány.
- Ugye megmondtam. - felelte Cesariel, és hangjából érződött, hogy élvezi, hogy sikerült a lányt lenyűgöznie. Hamarosan leszálltak a közeli domb tetején.
A lány nehezen állt meg remegő lábain, ráadásul kicsit elzsibbadtak a végtagjai az erőteljes kapaszkodástól. El se tudta képzelni, milyen fárasztó lehetett őt cipelni az angyalnak.
- Nehéz vagyok? Nem fájt... engem cipelni?
- Súlyod csekélység az én erőmnek, ne aggódj, édes hercegnőm. - Cesariel szeme a közelgő sötétben csak még ragyogóbb volt. - Nem gondolod, hogy jutalom jár, amiért ilyen csodát mutattam neked?
- Jutalmat vársz, amikor szinte elraboltál, és isten tudja milyen messzire hoztál?
- Nagy kár... mert ha vissza akarsz jutni, várok cserébe valamit.
Mabell dühösen csípőre tette a kezét.
- Mintha nem tudnád, hogy semmim sincs! Már mindent elvettetek tőlünk!
Az angyal a fejét csóválta.
- Félre értettél, kedvesem. Amit én kívánok, azt csak az ajkaiddal tudod megadni.
- Csókot kérsz? - sápadt el a lány. - Nocsak, megtanultál kérni?
- Ez nem kérés, követelés jutalmul.
- Ez mind csak szőrszálhasogatás! Nem adok csókot, hisz utállak!
- Az előzőknél nem vettem észre. Szóval kapom, vagy itt éjszakázol?
Mabell gyilkos pillantást vetett az angyalra. Ha szemmel ölni lehetne, a férfi holtan esik össze.
- Csak egyet, de aztán elfelejtjük.
- Próbáld meg, ha tudod! - nézett a lányra kihívóan Cesariel, és széttárta a karját, mint aki ölelésre vár.
A lány eldöntötte, hogy csak futólag csókolja meg, minden érzelem nélkül, ezért bátran elé lépett, kihívóan a szemébe nézett, aztán már szájához is nyomta az ajkait.
Csakhogy nem vette számításba, hogy az angyal ajka forró, édes és mohó. Hamarosan már pihegve simult hozzá, s eszét veszte csókolt és csókolt. Bőrét, szívét perzselte a szenvedély, és azt kívánta, reggelig tartson ez a mámorító ölelés.
- Örökké így gyűlölj, szépségem! - nyögte Cesariel két csók között.
- Sss! - intette le a lány, s újabb csókot követelt.
Másfél hét telt el így, hogy a hercegnő és az angyal titkos találkozásokat folytattak, hol az erkélyen, hol elrepültek valami csendes, szép helyre és legtöbbször addig provokálták egymást, míg csókcsata lett belőle. Cesariel persze fél napokra eltűnt, a lázadókat kutatta, de késő délután, vagy vacsora után mindig alig várta, hogy láthassa, karjába tarthassa szépséges hercegnőjét.
Következő hét csütörtökén Mabell sárga ruhában könyökölt az erkélyen este nyolc után, már nem is tagadva, hogy az angyalt várja. Heves szívdobogással és szépen kiöltözve várt.
Jött is tíz perc múlva a férfi, sötétkék nadrágban és szürke ingben ült le a kőmellvédre a lány mellé.
- Holnap elmegyek. - jelentette be minden köntörfalazás nélkül.
- Jó. - válaszolta a lány, s szeme se rebbent, arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni.
- És viszem a bátyádat is.
- Micsoda? - háborodott fel a lány. - Miért? Megmondtam, hogy nem tartozik a lázadók közé! Nem viheted el! Nem ölheted meg! Nem olyan rossz ő!
- Először is, szép hölgyem, nem parancsolhatsz nekem, másodszor pedig azt nem mondtad, hogy ismeri a lázadók vezérét és tudja, hol vannak. Azt a parancsot kaptam, hogy vigyem el vallatásra. Ha elárulja a lázadókat, szabadon engedik, ha nem, akkor... nem garantálom, hogy életben marad.
Mabell szívében újra éledt a két hét alatt elfelejtett gyűlölet. Kezdte megkedvelni Cesarielt, talán többet is érzett, de a mostani bejelentésével megmérgezte a szívét.
- Ha egy haja szála is meggörbül Lawrence-nek, bántástok, vagy megölitek, úgy foglak gyűlölni, ahogy még ember nem gyűlölt senkit ezen a világon! Ha bántódása esik a fivéremnek, ne gyere vissza, mert magam foglak megölni! Sőt, beállok a lázadók közé és minden angyalba kardot döfök, aki utamba kerül! Azon leszek, hogy minden embert harcba hívjak!
Cesariel a fejét csóválta, a lány elszánt tekintetéből rájött, hogy komolyan gondolt minden egyes szót.
- De ha a testévednek nem lesz bántódása, visszajöhetek?
- Nem!
- Várni fogsz rám?
- Egy fenét! Menj a pokolba!
- Én is szeretlek! - nevetett az angyal és forró búcsúcsókkal köszönt el.
Mabell csak az ágyában fekve merte kiengedni könnyeit. Siratta a bátyját, siratta az angyalát, és a balga szívét, amiért az ellenségnek adta. Mert biztos volt benne, hogy valamikor, valahogy beleszeretett a gyűlölt, csodálatos lénybe.
Idegtépő hetek következtek. Mabell és apja halálosan aggódtak Lawrence-ért. Csigalassúsággal teltek a napok, nem volt egy perc nyugalmuk sem. Mabell rettegett, hogy fivérét halálra kínozzák, és hogy a testvérével együtt őket is árulónak bélyegzik, s lemészárolják a vár és falvak lakóit.
Két hét imádkozás és reménytelenség után egy délután visszatért Lawrence. Egyedül, lóháton, fáradtan, de sértetlenül. A lány örömmel a nyakába ugrott, alig akarta elhinni, hogy egy darabban látja.
- Drága testvérem! - szorongatta Mabell boldogan a meggyötört férfit az udvar közepén. - Hát élsz! Azt hittem már sosem látlak viszont! Mi történt veled? Nagyon megkínoztak?
- Kínoztak? Dehogy! Cesariel személyes védelme alatt álltam, fogvatartottak egy fényűző házban, de nem bántottak. Van egy arkangyal, valami ítélkező, akinek a közelében nem tudsz hazudni, csak igazat mondani. Ha akartam, ha nem, kiadtam a neveket és a búvóhelyet. Bánt, hogy most miattam kerülnek angyal kézre, de inkább ők, mint én!
- Jaj, bátyám! Én is így gondolom! És miért tartottak ott két hétig?
- Már a múlt hét elején elengedtek, de lóháton hosszú volt az út.
- És miért nem hozott vissza az, aki elvitt? - kérdezte csípősen a lány, a gyűlölt nevet nem kimondva. Közben karjánál fogva a vár felé terelte testvérét, látta, hogy alig áll a lábán.
- Halaszthatatlan dolga akadt. Sajnálkozott is, hogy szélnek ereszt, de ködösen beszélt egy életbevágóan fontos küldetésről.
- Végül is, mi is csak egy munkafeladat voltunk neki. - harapta meg a szája szélét a lány. - Ne is beszéljünk róla! Fő, hogy itt vagy épen és egészségesen! Gyere apánkhoz! Hadd lásson végre, hogy megszűnjön bánata! Míg váltasz vele néhány szót, hordatok neked fürdővizet és ágyneműt huzatok.
- Ki ez a gondoskodó nő, és hová lett a szeleburdi húgom? - viccelt Lawrence, de szemében szeretet ragyogott.
- Felnőtt a kislány. - mosolygott Mabell, de még mindig nem tudta kiverni a fejéből, hogy talán sosem látja többet a csodálatos, szárnyas férfit. - Nem üzent semmit... Cesariel?
- Nem. - Lawrence-t meglepte a kérdés. - Csak azt monda vigyázzak rád. Vártál mást is?
- Nem... nem érdekes.
De Mabell még egy hónap múlva is titkon várta az angyal érkezését. Minden este vacsora után és lefekvés előtt az erkélyen álldogált, a távolba révedt az eget kémlelte, hátha felbukkan titkos kedvese. Hisz azt mondta szereti! Vagy az angyaloknak nem szabad embert szeretni? Az nem lehet, hogy nem, hisz a csókok, közös élmények azt mutatták, hogy igenis, Cesariel tud szeretni.
Újra repülni szeretett volna a férfi karjában. Hiányzott neki a repülés okozta szabadságvágy. Hirtelen ötletből vezérelve felmászott a korlát tetejére, s kitárt karokkal, becsukott szemmel elképzelte, hogy a lágy szellőben repked, az imádott vidék felett.
- Ugrani készülsz, vagy megmentőre vársz?
Cesariel hangjától a lány halálra rémült, elvesztette az egyensúlyát és zuhanni kezdett, de nem sokáig, mert erős karok elkapták, egy sötét szárny pedig fent tartotta.
- Te itt? - ragyogott fel Mabell szeme és boldogan ölelte a férfi oly ismerős vállát.
- Vártál?
- Igen!
- És szeretsz?
- Igen!
Az angyalnak csak ennyi kellett, máris csókkal halmozta el a lány édes száját.
Mabell agya kikapcsolt, csak az ölelő karok és forró ajkak számítottak már.
Szinte fel sem fogta, hogy leszállnak szobája erkélyén.
- Úgy hiányoztál! - suttogta a fülébe Cesariel, amikor leereszkedett, de az ölelést nem szakította meg. - Úgy féltem, hogy nem jöhetek vissza!
- De jöhettél? Örökre? Velem maradsz? - kérdezte kétségbe esve Mabell, mert úgy érezte, belehal, ha csak rövid ideig lehet szerelmével.
- Igen, de csak ha te is akarod! És persze bizonyos feltételekkel!
- Ó, jaj! És mi lenne az?
- Hozzám kell jönnöd felségül! És hoztam valamit. - Cesariel a hátára szíjazott kis tegezből elővett egy papírtekercset. - Ez a tiéd, a miénk, ha szeretnéd.
Mabell nem nyúlt a papír után, Cesareiltől akarta hallani, mi a szándéka.
- Mi ez?
- Hillos papírjai. Az enyém és a tiéd. Megkaptam nászajándékba, és belegyeztek, hogy csak harminc százalékot juttassunk minden évbe a népemnek. Vért izzadtam, mire kiharcoltam, de megérte.
- Ó, Cesariel, ez életem második legszebb napja! - ugrott a férfi nyakába a lány boldogan.
- Tényleg? És melyik volt az első?
- Az esküvőnk lesz! Szeretlek, el se tudod képzelni mennyire!
- De eltudom, mert én is így érzek irántad, éles nyelvű hercegnőm!
Egy hónap múlva megtartották az esküvőt. A falu kápolnájának udvarán (mert a vőlegény szárnyai nem fértek be a csepp kis templomba) részt vett a nagy eseményen a falu apraja és nagyja.
A menyasszony gyönyörű fehér ruhában mondta ki az igent, de a szárnyas, meseszép vőlegény is elnémította a bámészkodó tömeget. Amikor a pap áldását adta rájuk, és az ifjú pár hitvesi csókot váltott, mindenki felhördült, ugyanis a vőlegény szárnya kivilágosodott, eltűnt a fekete árnyalat, csak az ezüstszürke maradt. Ettől jobban csak az lepte meg a bájos arát, amikor csók után kinyitotta a szemét, és újdonsült férje, aki eddig huszonkettőnek nézett ki, hirtelen harminckettő lett. Öregedett kissé, de ettől csak még férfiasabb, vonzóbb lett.
- Mi történt veled? - suttogta Mabell hitetlenkedve, férje csinos arcát tapogatva.
- Az igaz szerelem ára. Eddig azt hittem csak legenda, de úgy látszik igaz. Ha halandó társat választunk vele együtt öregszünk, és vele halunk meg.
- Ugye nem baj, ha ezt nem bánom?
- Nem, és hidd el, én se! Inkább éljek veled száz évig, mint egyedül ezret!
- De nem változol reggelre aszott vénemberré... vagy igen?
A vőlegény szívből nevetett, mint a lány társaságában oly gyakran.
- Nem drágám, innentől egyformán telnek az éveink.
- Ez jó, megnyugtató. - Mabell csintalan mosollyal megcsókolta újdonsült férje arcát és még a fülébe suttogott: - Már csak az érdekelne, hogy lesznek-e szárnyai a gyerekeinknek?
- Látod, ezt elfelejtettem megkérdezni!
- Kár. - mosolygott a lány. - De végül is hamarosan kiderül...
És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
